|
2023-05-26 08:52:02, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
,,A SZÓBELI POFONOK UGYANÚGY FÁJNAK A GYEREKLÉLEKNEK, MINT A FIZIKAI BÁNTALMAZÁS"
Jön a gyermeknap, közben pedig van amiről az ünnep napján nem beszélünk.
Olyan gyerekekről írok, akiket szavakkal bántanak. Gyerekekről, akiknek a méltóságérzetüket veszik el, akiknek az énképét torzítják szüleinek a szavai, megjegyzései. Gyerekekről, akik sosem érezhetik, hogy elég jók, sosem érezhetik, hogy rendben vannak, sosem érezhetik, hogy elégedettek velük.
De kezdjük az elején. Megszületik egy baba, tündéri, édes, kedves, bűbájos kis szeretetcsomag. Az illatától olvadozni lehet, a puhasága valami egészen elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi szüleinek a türelmét. Mert hosszú hosszú percekig, sőt, akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként már szinte ellilult fejjel, remegő nyelvvel, torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már sajnos ilyenkor megnyilvánul. Vannak szülők, akik már a babasírástól is olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, sajnos nem ritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse. A babák bár a szavakat még nem értik, a mögöttük lévő hangsúlyra, gesztikulációra, a nem verbális jelzésekre viszont annál érzékenyebbek. Sajnos sok esetben, ha valaki már egy kisbabát tud ocsmány megjegyzésekkel illetni, akkor ez nem változik addigra sem, mire a gyerek már bőven érti a beszédet.
Minden szülőben feszültséget okoz, ha órákig sír a baba, és az ezzel néha együtt járó tehetetlenségérzés, csak az nem mindegy, hogy ki miként kezeli ezt a feszültséget. Vannak felnőttek, akik a dackorszakot nem bírják, a hisztik, az ellenkezések annyira kihozzák őket a béketűrésükből, hogy gondolkodás nélkül dobálózni kezdenek a degradáló megjegyzésekkel. Más szülők a gyerek iskolai teljesítményére helyeznek olyan ésszerűtlenül nagy hangsúlyt, hogy akkor kezdik a gyerek szóbeli pocskondiázását, amikor nem tud az elvárásuknak megfelelni. Lényegtelen, hogy melyik szülőből mikor, mire jön elő ez a fajta agresszió, fontos tudni, és beszélni arról, hogy mekkora károkat okoz ez a gyereklélekben. Sok gyerek, mire már érti a beszédet, jelzők és megjegyzések egész változatos sora nőtt hozzá. Míg a felnőttek ezek a negatív megjegyzések feszültséglevezető eszközök, addig a gyerek énképének a részévé válnak. Egy olyan gyerek, akit szavakkal állandóan kritizálnak, lealacsonyítanak, ne szépítsünk, nem sérül kevésbé, mint akit fizikailag bántalmaznak. Sőt gyakran a környezet sokkal elnézőbb a verbális bántalmazással szemben, ezért sokkal kevésbé kapnak segítséget az ilyen módon bántalmazott gyerekek.
Pedig ezek a szóbeli pofonok ugyanúgy fájnak, és ugyanannyit ártanak a gyerekléleknek, mint a fizikai bántalmazás.
A gyerek úgy születik, hogy nem tud magáról és a világról semmit. Az énképét és a világképét a szülei formálják, aminek a felelőssége óriási, és mai napig megdöbbenek azon, hány szülő nem akar erről tudomást venni. A gyerek énképe úgy formálódik, ahogy mi szülők formáljuk. Tükrök vagyunk az ő szemében, rajtunk keresztül látja magát. Ahogy a szülő néz a gyerekre, amilyennek látja őt, amilyen jelzőkkel illeti, az beszívja magát a gyerekbe, beleivódik, és abból alakul ki az, hogy ő mit gondol saját magáról. Természetesen a viselkedését is befolyásolja. Ha valakit szerencsétlennek titulálnak állandóan, annyira erősödni fog a szorongása, hogy ez valóban ügyetlenebbé teszi. Akit rossznak mondanak, elkezd annak megfelelően viselkedni.
A gyerekek kiszolgáltatottsága sajnos nem szorítkozik a fizikai gondoskodásra. A gyerekek saját magukról alkotott képe is ki van szolgáltatva a szüleinek. A gyerekek, akiket szapulnak, kritizálnak, megaláznak, és negatívan minősítenek, elhisznek mindent a szüleiknek. Elhiszik, mert kis korukban még nincs más választásuk. Akkor még annyira rá vannak utalva szüleikre, hogy muszáj őket jónak látni. Annyira rájuk vannak utalva, hogy nem kérdőjelezhetik meg az igazukat, a jó szándékukat. Az életük függ a szülőktől, nem engedhetik meg maguknak, hogy megkérdőjelezzék a szavaikat. Amit a szülő mond, az véresen komoly, az úgy van, és kész. Ha ez a szülő épp azt mondja, hogy ő szerencsétlen, buta, rossz, hibás, selejtes, hát, akkor ebben van igaza. Ha egy gyereket a szülője lát torzan, negatívan, annak egész életét kísérni fogják a szülők által használt jelzők és minősítések. Egész életét kísérni fogja a magáról alkotott torz kép. Az ilyen gyerek nem érezheti azt az élményt, hogy ő szerethető, hogy ő csodálatra méltó, hogy benne gyönyörködnek, de ne menjünk ilyen messzire, még csak azt sem érezheti soha, hogy elégedettek vele. A későbbiekben állandóan megkérdőjelezi saját magát, állandó önkritikára ítélik a szülei. A fájdalmat okozó szavak beégnek a bőre alá. Elkezdenek önálló életet élni, méregként terjednek a lelkében, fájnak, véreznek és bántanak. A szavak után évekkel, évtizedekkel később is.
A verbálisan bántalmazott gyerekek nagy részének jellemzően fogalma sincs, éppen mit tett rosszul, mivel váltotta ki a rá zúduló ,,jelzőáradatot".
Jellemzően nem a viselkedését kritizálják, amivel még esetleg talán tudna mit kezdeni, hanem a személyiségét. Mivel a szavakkal történő bántás a szülőnek inkább egy feszültséglevezető eszköz, ezért nagyon gyakran köze sincs a gyerek viselkedéséhez. Semmi következtetést nem tud tehát levonni arra vonatkozólag, hogy mit tett rosszul, mit tehet másképp legközelebb, hogyan kerülhetné el az újabb támadást. Kétféleképp szoktak reagálni ezért a szóbeli bántásra. A gyerekek egy része ,,szót fogad" az őt ért vádaknak, olyanná válik, ezzel legalább valamiféle értelmet adva az egész helyzetnek. A gyereknek akármilyen rossz, ha bántva van, egy fokkal könnyebb, ha valamiféle értelmet és konzekvenciát tud látni a viselkedése és a bántások között. Ha talál egy ok-okozat összefüggést. Ha elkezd a vádaknak megfelelően viselkedni, tudja, hogy bántás lesz a vége, de legalább érti, hogy miért bántják. Ezzel is segíti magát abban a gyermeki törekvésben, hogy a szülőjét jónak lássa. A másik reakció, ha megpróbál a lehető legészrevétlenebb maradni. Megpróbál lábujjhegyen járni, minél halkabb lenni, minél láthatatlanabb. Sok szülőnek ez kevesebb problémát okoz, hiszen fel sem tűnik. De a gyerek ilyenkor valójában halálosan fél, és az észrevétlenségével csak magát védi. Ettől még sóvárogva vágyik rá, hogy észrevegyék, hogy hozzászóljanak, hogy beszéljenek vele, róla, mégis azt tartja biztonságosabbnak, ha meghúzódik némán és rezzenéstelenül. Sóvárogva vágyik ő is arra, hogy kiereszthesse a hangját, hogy ugrálhasson, hogy felé forduljanak, de nem meri felhívni magára a figyelmet. Túl kockázatos. Ha már feltesznek egy kérdést, görcsbe rándul az egész teste, hiszen előre tudja, hogy bármit válaszol, úgyis rossz lesz. Egy észrevétlen gyerek lehet kényelmes szülőknek, pedagógusoknak, de muszáj észrevennünk, hogy egy ilyen gyerek nagy bajban van, és retteg.
Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy egymáson vezessék le a feszültségeiket. Óriási hajlamuk van arra is, hogy az indulataikat a gyengébbeken éljék ki, akik védtelenek, tehetetlenek ezzel szemben. Az erősebbeken nem merik. Csak éppen belegondolni nem sokan szeretnek abba, hogy ami nekik egy indulat/feszültséglevezetés, az éppen a másikban egy életre szóló nyomot hagyhat, éveken, évtizedeken keresztül cipelheti a fájdalmát ezeknek a nyomoknak. Olyan jó lenne, ha senki nem érezné magát jogosultnak arra, hogy egy másik ember méltóságába tiporjon. Olyan jó lenne, ha felmérnénk szülőként azt, hogy pusztán szavakkal a gyereknek egy életre a bőre alá égetjük a fájdalmat, amit több évnyi kőkemény lelki munkával lehet csak valamelyest enyhíteni. Olyan jó lenne, ha minden gyerek olyan közegbe születhetne, ahol gyönyörködnek benne, ahol felfedezik az egyéniségét, és őt csodálva engedik azt kibontakozni. Minden gyerek ezt érdemli, kivétel nélkül. Minden gyerek méltó a szüleinek a csodálatára, minden gyerek méltó arra, hogy kivételesnek, gyöngyszemnek érezhesse magát. Ez nem kérdés.
A kérdés sokszor inkább az, hogy van-e olyan felnőtt a környezetében, aki kellőképpen szenzitív ahhoz, hogy a gyerek különlegességét észrevegye.
Az a felnőtt, aki képtelen a gyereket szerethetőnek látni, aki képtelen a szépségét, és kivételességét észrevenni, nem méltó arra, hogy a gyerek énképét meghatározza. Éppen ezért kellene zéró toleranciának lenni a gyerekbántalmazás verbális és mindenféle formájával szemben. Senki nem engedhetné meg magának, sem senki másnak, hogy visszaéljen a gyerek kiszolgáltatottságával. Hiszen aki visszaél egy gyerek feletti hatalmával, az nem méltó arra, hogy a gyerek felett hatalma legyen.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gyermekvilág |
|
|
|
Címkék: torkaszakadtából, szerencsétlennek, lealacsonyítanak, megkérdőjelezzék, feszültségeiket, különlegességét, rezzenéstelenül, megjegyzésekkel, kérdőjelezhetik, gesztikulációra, teljesítményére, pocskondiázását, szeretetcsomag, kivételességét, bántalmazással, gyerekléleknek, megkérdőjelezi, viselkedéséhez, következtetést, hozzászóljanak, béketűrésükből, gyereklélekben, pedagógusoknak, láthatatlanabb, kiereszthesse, szerethetőnek, gyöngyszemnek, ésszerűtlenül, toleranciának, szerencsétlen, gondoskodásra, természetesen, személyiségét, környezetében, érzékenyebbek, megjegyzéssel, ünnep napján, méltóságérzetüket veszik, énképét torzítják, illatától olvadozni, puhasága valami, bántalmazói attitűdjük, baba azért, mögöttük lévő, ezzel néha, ellenkezések annyira, degradáló megjegyzésekkel, gyerek iskolai, gyerek szóbeli, elvárásuknak megfelelni, fajta agresszió, felnőttek ezek, SZÓBELI POFONOK UGYANÚGY FÁJNAK, SZÓBELI POFONOK UGYANÚGY FÁJNAK GYEREKLÉLEKNEK, MINT FIZIKAI BÁNTALMAZÁS”,
|
|
Offline
